1. Fejezet

Itt lenne az 1. rész. Tudom, rövid lett, de ennyi tellet tőlem. Ha tetszik komizzatok és iratkozzatok fel! Jó olvasást! :) xoxo

Délelőtt tizenegy óra. Ma a szokottnál később kelhettem fel, mert nem kell menni sehova. Ritka, de a szép napok egyike. Ilyenkor nincsenek fotósok, nincsenek különféle fotózási pózok. Egyszóval nyugalom.

- Jó reggelt Rose! – lépett be a szobámba apa.

- Jó reggelt! – ültem fel mosolyogva ágyamon. Remélem nem azért jött, hogy szóljon, ma még sincs szabadnapom. - Mit szeretnél? – kérdeztem. Megrázta fejét és kiment. Oké.

Kiszálltam az ágyból és elvégeztem reggeli teendőim. Mosakodás, fogmosás, fésülködés. Mivel ma nincs semmi dolgom, arra gondoltam, hogy elmegyek Lolával vásárolni. Nem mintha nem lenne ruhám, de Lola szereti ezt csinálni, meg amúgy is rég találkoztunk már a munkám miatt. Az előbb említett lány történetesen az unokatestvérem. Egykorúak vagyunk, csak én áprilisban, míg ő júliusban született. Ő egyben a legjobb barátnőm is. Kiskorunkban mindig együtt voltunk. Együtt mentünk nyaralni a szülőkkel, egy oviba, majd iskolába jártunk. De sajnos magántanuló lettem a modellkedés miatt. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy nem szívesen csinálom ezt. Bízok benne, ahogy ő is bennem.

- Szia, kicsim! – köszönt anya.

- Jó reggelt! – mondtam mosolyogva. – Mit eszünk? – kérdeztem és leülten az étkező asztalhoz.

- Tükörtojás, narancs lé és kávé. – mondta. Bólintottam egy aprót és neki láttam, mikor lette elém a tányért. Szeretem az ilyen családi reggeliket. Ilyenkor együtt van a család. Általában nincs időnk, így útközben kapunk be valamit.

- Ma elmegyek Lolával vásárolni. – fejeztem be a reggelit. Bólintottak egy aprót, amit igennek vettem.

- Van pénzed? – kérdezte apa.

- Igen. – mondtam, majd felálltam. – Most, ha megbocsájtotok, akkor elkészülök. – azzal felmentem a szobámba. Felvettem egy fehér csőfarmert, egy Londonos pólót, rá egy vékony farmer kabátot égy piros topánkát. Telefonom zsebre tettem, felkaptam a táskám és indultam. Lent elköszöntem anyáéktól, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy Arthur, a sofőr vigyen. Tiltakozhattam volna, de minek? Már megszoktam, hogy mindenhova "kísérettel" megyek. Csodálom, hogy a mosdóba kiengednek egyedül.

Arthur kinyitotta az autó ajtaját, hogy üljek be, majd megkerülve azt, ő is beült.

- Hova vihetem Mrs. Balding? – kérdezte a visszapillantó tükörből hátra nézve.

- Loláékhoz, kérem! – mondtam mosolyogva. Arthur nagyon kedves ember. Úgy 50 év körüli lehet. Annyiszor mondtam, hogy tegezzen, de hajthatatlan. Egyfolytában lemagáz, ami zavar egy kicsit, hisz még csak 17 éves vagyok. Lassan 15 éve dolgozik nálunk. Anyáék a születésem után fogadták fel sofőrnek. Akkor még kevésbe volt rossz a látása. Nem értem miért nem megy már nyugdíjba, hisz nem vezet örökre. A látása is egyre romlani fog, és lássuk be, ez veszélyes.

- Itt is vagyunk! – álltunk meg egy világos rózsaszín színű ház előtt. Kiszállt az autóból, majd kinyitotta nekem is. Elindultam a bejárat felé, majd kopogtam a fehér fa ajtón.

- Rose, rég láttunk. Gyere beljebb! – nyitott ajtót Molly, Lola anyja. – Hé, emberek, itt van Rose! – kiabálta el magát. Mintha bomba robbant volna úgy szaladtak le az emeletről. Jessy, rögtön az ölembe ugrott. Ő Molly legkisebb lánya, Lola húga. Nagyon aranyos és imádnivaló kislány.

- Rose, de jó, hogy itt vagy. – ölelt meg. Kicsit selypít, még 4 éves. Lettem az ölemből, majd Lolához fordultam, aki egy ezer wattos mosollyal ugrott a nyakamba.

- Jó újra látni! – szállt le rólam. Igaz, csak két hete nem láttak, de a mi családunkban nagyon kötődünk egymáshoz. Így ha valakit egy hétig sem látunk, majd egyszer csak beállít, úgy fogadjuk, mintha évek óta nem láttuk volna.

- Arra gondoltam elmehetnénk vásárolni. – mondtam. – Persze, ha nem baj. – néztem Mollyra, aki csak mosolygott. Szóval nem baj. – Akkor? – Lola gyorsan felrohant a szobájába, majd le és már indultunk is.

- És merre megyünk? – kérdezte felém fordulva. A mosolyt még mindig nem lehetett letörölni az arcáról.

- Pláza? – kérdeztem. Mosolyogva bólintott majd a sofőr elindult. Útközben sokat beszélgettünk. Spontán dolgokról, értelmetlen vicceken. Szóval kibeszéltünk mindent.

- Ezt muszáj felpróbálnod! – nyomta a kezembe immár körülbelül a tízedik ruhát. Szem forgatva mentem be a próbafülkébe. Felvettem a ruhát majd hanyagul kiléptem.

- Ne vágj már ilyen arcot! Gyönyörű ez a ruha, elvisszük! – mondta és visszatolt a fülkébe. Még időm sem volt nemet mondani. Máskor kétszer meggondolom, ha Lolával akarok vásárolni, jönni.

Levettem a ruhát és betettem a kosárba. Persze, hogy nem engedte, hogy én fizessem. Kifizette és indultunk ki az üzletből. Ha egy fiú nem jön nekem, és esek el.

- Rose, jól vagy? – guggolt le mellém Lola.

- Azt hiszem. – mondtam kicsit kábán. Jobban kellene vigyáznom. – mondtam immár felállva.

- Hé, te! – szólt valakinek Lola. – Nem tudnál egy kicsit óvatosabb lenni? – kérdezte flegmán. Ekkor megfordult 5 fiú. Kinézetük elég menőnek tűnt. Nem lesz jó vége, ha Lola neki áll csetepatét csapni a pláza kellős közepén, ráadásul ezekkel.

- Vigyázzatok jobban ti! – lépett előre egy magas, szőke hajú fiú. Lolának, tudtam, csak ennyi kellet. Olyan hirtelen felkapja a vizet a semmin. Kezéért nyúltam volna, hogy visszafogjam, de már késő volt.

- Na, ide figyelj! – kezdte Lola. – Mégis mit képzelsz te magadról? Azt hiszed, bármit megtehetsz, csak mert híres vagy? Hát nagyon tévedsz! – mondta Lola, közben a fiú mellkasát bökdöste mutató ujjával. Már értem miért voltak olyan ismerősek. Hisz valami felkapott, elkényeztetett tini banda. Megvan, a One Direction. Most minden fiatal meg van értük őrülve. Kivéve engem és Lolát. Sose szerettük az ilyen beképzelt kis tini sztárokat.

- Oké, elég! – lépett elő egy barna, tüsishajú fiú. – Niall sajnálja, hogy a barátnődnek csap az ajtót. – mondta. – Igaz Niall? – nézett a szőkére.

- Még mit nem! – mondta felháborodva. – Nem én vagyok hibás, mert a szőke csinibaba nem tud vigyázni. – nézett rám gúnyosan. Azt hiszem itt az ideje ennek véget vetni, mielőtt Lola tovább veszekedne.

- Lola hagyd! Nem történt semmi! – fordítottam magam felé unokatestvérem. Nem tetszett ez szőke csinibaba megszólítás, sőt egyenesen irritál, ha valaki azt hiszi, hogy valamiféle pláza cica vagyok, de nem akartam, hogy még nagyobb veszekedés legyen ebből az ügyből. Hisz csak elestem, nem történt semmi.

- Nem, a barátnődnek igaza van! – fordult felém egy göndör hajú fiú. – Harry vagyok. – nyújtotta kezét. – Ő itt Zayn, Louis, Liam, és aki neked ment, Niall. – mutatott végig a barátain. – És most meghívunk titeket egy kávéra! – mondta mosolyogva.

- Erre semmi szükség, tényleg! – próbáltam volna szabadulni az így is elég kellemetlen szituációból, de barátnőm nem hagyta.

- Természetesen elfogadjuk. – nézett rám szúrós pillantással. Bólintottam egy aprót, hisz nincs más választásom.

Beültünk egy Starbucksba, ahol rendeltek nekünk és maguknak is egy kávét. Niall egész végig szúrós, és gúnyos pillantásokat vetett rám, ami nagyon zavart. Olyan, hogy is mondjam, félelmetes volt. Meg tudott volna ölni azzal a pillantással.

Harry szemszög

A kávézóban Niall és Rose közt nagyon feszült volt a levegő. Próbáltam én is és a srácok is oldani kicsit az ottani feszültséget a vicceinkkel, kérdéseinkkel, de nem nagyon ment. Nem tudom mi ütött Niallbe. Hetek óta megváltozott a viselkedése. Mindenkivel flegma. Minden egyes bulin lányok millióival flörtöl, és viszi őket ágyba. Egyszerűen nagyon megváltozott. Ami nap egy 14 (!) éves lányt nézett ki magának. Mondjuk a csajszi sem volt szent. A szerencse az volt, hogy Liam, mint a csapat atyja vele volt és elhozta tőle. Komolyan mondom rosszabb, mint én! Próbákra sem jár rendesen, és van, hogy miatta halasztjuk el. A koncerteken sem az-az élet vidám ír fiú, mint volt. A rajongókkal alig foglalkozik. Ha megállítják, az utcán lerázza őket valamilyen szép szóval. Az is nagy csoda, ha valamelyikkel fényképet készít. Ennek a szegény lánynak is nekicsapja az ajtót, és még neki áll fentebb? Igaza van, ha jól hallottam a nevét, Lolának! Nem tehet meg mindent, csak mert ő a híres Niall Horan. Mihelyst vége ennek a Starbucksos dolognak, komolyan el fogunk vele beszélgetni, úgy érzem. Ezt is csak azért mondtam, hogy ne kezdjenek vitába a pláza közepén. Hisz nem lenne jó, ha másnap azzal lenne tele az összes londoni újság, hogy Niall Horan, a pláza kellős közepén veszekszik két lánnyal.

- Köszönjük a meghívást fiúk, de nekünk most mennünk kell! – állt fel az asztaltól Rose. – Lola, menjünk! – nézett a lányra.

- Hát köszönjük fiúk! – mosolygott. – Remélem, még látjuk egymást. – mondta azzal távoztak.

- Hé, holnap lesz egy buli nálunk. Eljöhetnétek. – állt fel Louis. Ez meg van húzatva! Hisz nem látja, hogy Rose meg Niall mennyire nem fér meg egymás közelében? – Itt a számom – nyújtotta át a kis cetlit Lolának. – Hívjatok fel, és megbeszéljük! – mondta, azzal a két lány végleg távozott.

- Ah, Louis! – mondtam. Ő csak kérdően nézett rám, mint ha nem tudná, mi van. – Mind egy. Niall, veled meg mi van? – néztem az előbb említett fiúra. – Komolyan mondom, nem ismerek rád. Miét kellet neki menni? – vontam kérdőre.

- Ugyan már! Nem én vagyok a hibás, mert nem figyel. – flegmázott.

- De, igenis te vagy! – mondtam, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Nem akartam az egyik legjobb barátommal összeveszni e miatt.

Prológus

Nos, kezdtem egy új blogot, mert az előzővel (This Girl is on Fire) nem voltam nagyon megelégedve, és nem is nagyon volt már ötletem írni bele. Ennek, viszont remélem nagyobb "sikere" lesz, mert ehhez vannak gondolataim. Felteszem a prológust, és az első részt akkor hozom, ha legalább megírtam az első öt részt! :)
Ha tetszik iratkozzatok fel és komizzatok! xoxo

Műmosoly fel, és mehetünk! Így megy ez minden nap Rose Balding-nál. Egy 17 éves kamasz lány, aki csak magán életet szeretne. Aki nem hírnevet, pénzt akar, hanem egy kis boldogságot. Azt, hogy ne minden körülötte forogjon. Neki nem kell pénz, hogy boldog legyen. Neki az kell, hogy megértsék, szeressék olyannak amilyen. Nem akarta ezt az életet. Nem akart híres lenni. Mégis az lett, mert túl jólelkű volt ahhoz, hogy nemet mondjon. Mert attól félt, ha ezt megteszi, azokat, akiket szeret, boldogtalanná teszi. Mindig mások érdekeit nézte, sosem a sajátját. Azt akarta, hogy másnak jó legyen. Nem érdekelte, hogy saját magát becsapja. Olyan akart lenni, aki mindenkinek megfelel. De a dolgok rossz oldalába nem gondolt bele.

- Rose, kész vagy? – szólt neki édesanyja, Melodie.

- Megyek már! – kiabált vissza a lány. Megint egy újabb nap. Ismét kamerák, vakuk és TV-sek. Nem szívesen megy, de tudja, hogy szüleit ez boldoggá teszi.

- Gyönyörű vagy kislányom! – dicsérte meg édesapja, John, mikor lánya kilépett szobájából.

- Köszönöm! – mondta Rosa és már indultak is.

Lent már várta őket a limuzin, és a türelmetlen sofőr. Kedvetlenül szállt be annak ajtaján, de ezt próbálta nem mutatni a külvilág felé.

Gondolom, nem értitek, hogy miért ne lehetne boldog. 17 éves fiatal, egészséges lány, akinek megvan mindene. Pénz, hírnév, díjak-díjak hátán.

De nézzük csak: ’96 tavaszán született Anglia fővárosában, Londonban. Anyja híres divattervező, apja jól kereső vállalkozó. Hat éves volt mikor fényképeket kezdett el készíteni.  Mindent, amit csak tudott lefényképezett és egy kisebb albumba tette őket. Álma lett, hogy ő profi fényképész lesz. De a szülei ezt nem tartották jó ötletnek. Melodie szavaival élve, Ebből kislányom nem fogsz megélni!. Mondta ezt minden alkalommal, mikor lánya festett. Szülei azt akarták, hogy egy szem lányuk modell legyen. 13 éves volt, mikor úgy döntött, hogy elege van szülei piszkálódásaiból, és belegyezik abba, hogy modellkedjen  Nem érdekelte, hogy boldogtalan lesz, de ha a szüleit ez boldoggá teszi, miért ne?

Most tartunk ott, hogy ezt a döntést nagyon, de nagyon megbánta. Nem gondolt a jövőére. Nem gondolt arra, hogy mikor érettebb lesz, észbe kap, hogy Hoppá, ez nekem nem jó!, és mást akar majd. Fotózni. […]

- Fordulj egy kicsit jobbra! – utasította a fényképész, Adam. Délelőtt tíz óra óta áll különféle pózokba. Fordulj így, állj ide, nem így, hanem úgy! Már órák óta ezt hallgatja. Kívül mosolyog, de belül.. Szomorúság és megbánás. Szomorú, mert nem azt csinálja, amit szeret. Megbánás, mert nem magára, hanem másra gondolt, és most itt van.

- Oké, mehetsz! – mondta Adam. Nagy kő esett le a szívéről, hogy hallotta ezt a mondatot. Elindult az öltözője felé, hogy átöltözzön. Nem volt nagy különbség a fotós ruha, és azon ruha között, amiben ide jött. Mind a kettő gyönyörű, és mind a kettőt tehetős emberek veszik fel.

Kilépve a fotóstúdióból a fotósok vették célba. Családja boldogan mosolyog, míg ő csak lehajtott fejjel siet a limuzinhoz. Mindennap ugyan ez. Fotósok, média. Szüleit ez nem zavarja, mert büszkék a lányukra. Hisz ki ne lenne az? Híres modell, akit különböző híres cégek kérnek fel, hogy pózoljon nekik az új termékeikhez. Esetleg híres fotósok, hogy a legújabb újságokban szerepeljen, mint London szépe. Nagyszerű élet. Annak, aki ezt szereti is csinálni.